Alkonyat-Twilight fan club
Alkonyat fan club-sztárok, hírek,öltözködés
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Twilight 4.
A Black fiú valóban nem hitt a pletykáknak, amik rólunk terjengtek. Fogalma sem volt, hogy mekkora hibát követ el, hogy kivel áll szemben, és kit próbál mégjobban feldühíteni. Én tudtam. Tudtam, hogy ha így folytatja, abból bajok lesznek. Mennem kéne, elvinni Bellát, kerülni a konfliktust, hiszen én voltam a felnőtt kettőnk közül, nekem kellett volna engedni. De épp azért nem tudtam megtenni ezt, mert én voltam a felnőtt…
Jacob vagány képet vágott. Tett néhány lépést felénk, de nem meggondolatlanul, csak szép lassan. Nem félt tőlem. Bár tudta volna, hogy ez mekkora felelőtlenség!
- Edward, haza akarok menni, megtennéd, hogy most azonnal haza viszel?
Bella rémült arcára pillantottam, és hirtelen meglágyult a tekintetem.
- Persze – mondtam halkan.
Black közben közelebb jött. Alig néhány lépésre állt tőlünk. Amikor észrevettem, ismét összeszűkült a szemem, és újra elhatalmasodott rajtam a düh. Mégis mi a fenét képzel magáról ez a kiskölyök?
- Bella, szerintem inkább nem kéne Cullenekkel lófrálnod. Nem vet ez túl jó fényt rád.
- Most már elég Black! – mordultam fel vészjósló hangon. A szemébe néztem, és elégedetten tapasztaltam, hogy megijedt kissé. Végre újra hallottam a gondolatait. „Nem félek tőled Cullen” – ismételgette magát túlságosan sokszor ahhoz, hogy hihető legyen a dolog. Továbbra sem tágított a közelünkből, és nem kerülte a tekintetemet, bár már nem volt olyan magabiztos.
- Kedves, hogy aggódsz értem Jake, de tudom mit csinálok – motyogta Bella kényelmetlenül feszengve.
Szinte reflexszerűen húztam magamhoz, átfonva a derekát, és még elszántabban meredtem a Quileute-re, miközben remegni kezdtem.
- Menjünk – javasoltam ingerülten, miközben terelgetni kezdtem magam előtt Bellát. Izgatottan lépkedtem, szinte megfeledkezve arról, hogy nem egyedül vagyok, és Bella nem tudott vleem lépést tartani. Folyton megbotlott, de olyan erősen tartottam, hogy nem esett el.
- Edward, ez fáj! – nyögte kétségbeesett hangon.
Megálltam, nagy levegőt vettem, lent tartottam egy darabig, aztán kifújtam. Csak ezután enyhítettem a szorításomon. Bella megkönnyebbülten lélegzett fel. Tényleg fájhatott neki, mert eltorzult kissé az arca.
- Sajnálom – leheltem kissé szégyenkezve.
- Örökké nem futhatsz el Cullen. Ez nem változtat semmin, főleg azon nem, hogy Bellának semmi keresnivalója a közeledben – hallottam meg Black hangját a hátam mögül.
- Elég volt Jake! Hagyj minket békén. Felnőtt vagyok már, tudom, hogy mi a jó nekem – emelte fel most már Bella is a hangját. Engem akart csitítani, tudtam jól, hogy miattam csinálja. Félt, hogy elvesztem a fejemet. És nem volt alaptalan a félelme.
Tovább indultunk, próbáltam tudomást sem venni az indiánról, aki követett minket. Amikor a kocsihoz értünk, kinyitottam Bellának az ajtót, de nem figyeltem rá, mikor belült. Jacobot néztem, aki megállt a fák mentén.
Talán emiatt volt rossz előérzetem – villant belém a gondolat.
Black féltékenyen figyelte Bellát, amint elhelyezkedik az ÉN kocsimban. Végre megkönnyebbültem, amikor becsuktam az ajtót. Diadalittas mosollyal fordultam Jake felé, aki ha lehet, mégjobban gyűlölt, mint eddig.
- Menj vissza a homokozóba Black, és várj még ezzel a hősködéssel néhány évet – javasoltam elégedetten. Szikrát szórtak a szemei, de ettől csak még jobban éreztem magamat.
Visszavittem Bellát Charlie házához, de nem beszélgettünk útközben. Amikor felhajtottam a beállóra, Bella savanyú képpel nézett rám.
- Nem az ő hibája – sóhajtotta nyugalmat erőltetve a hangjára.
- Akkor kié? – kérdeztem ellenségesen.
- Kedvel engem. Ennyi az egész.
- Kedvel? – kérdeztem gúnyos nevetéssel. – Nem Bella, ő nem egyszerűen kedvel. Halálosan beléd van habarodva. Tudod milyen féltékeny?
- Na és, te is az vagy – figyelmeztetett rosszallóan.
Beszívtam az alsó ajkamat, és feszülten néztem rá. Elöntött a méreg. Még a számban is keserű, epére emlékeztető ízt éreztem.
- Nekem meg van hozzá minden jogom – sziszegtem.
Bella kedvetlenül fordította el a tekintetét. A gipszet piszkálta, ami egyre jobban zavarhatta. Nem kellett volna elrángatnom az erdőbe. Csupa kosz volt a lábán. Igaz, hogy egész jól megszokta már, ügyesen ment vele, ami tőle igencsak meglepő fordulatnak számított.
- Bejössz? – váltott témát. Hangjából kihallatszott a sóvárgás. Eltörpengtem az ajánlatán. Aztán arra jutottam, hogy most jobb, ha nem maradok egyedül. Black-nek legalábbis mindenképpen ez lenne a legjobb. Bólintottam.
Bella nem akart gondolkozni, meg tudtam érteni, én se vágytam rá túlzottan. Betett egy régi filmet. Valami romantikust, de ügyelt rá, hogy ne legyen benne féltékenységi jelenet. Fogalmam sincs mi volt a címe, még csak arra sem emlékszem, hogy miről szólt. Nem tudtam odafigyelni rá. Helyette Bella sűrű hajával játszadoztam, és kissé kipirult arcát néztem. A finom, kedves vonásain időzött tekintetem, miközbe meleg teste az enyémhez simult. Karjaimmal átfontam vékony, törékeny testét, és nagyokat nyeltem.
A film felénél már ő sem bírt nyugton ülni. Akárcsak én, Bella is fészkelődni kezdett. Eleinte még csak az ujjaimat cirógatta, ahogy vékony felkarján pihentek, de aztán megfordult, egyenesen a szemembe nézett, és szépen lassan végigsimított hófehér karomon.
Nem is emlékszem igazán, hogy mikor dőltem hanyatt az ágyon, ahogy arra sem, melyik pillanatban térdelt a csipőm fölé. Megbabonázott szerető tekintete, a lelkéből áradó melegség és gyöngédség.
Lehajolt, nagyon lassan, megfontoltan, nehogy elrontsa a pillanatot azzal, hogy hirtelen felizzítja bennem vére utáni vágyamat. Megcsókolt, mindezt olyan természetességgel tette, hogy egyenesen beleborzongtam. Puha, lágy ajkai lassan érintették az enyémet. Egészen rám nehezedett, teljes testsúlyával, habár tudta, hogy az életével játszik. De még mindig érezte rajtam a feszültséget, és el akarta terelni a figyelmemet. Meg kell hagyni, jól csinálta a dolgot.
Hamarosan már nem is igen fogtam fel a külvilágot. Oltalmazóan öleltem magamhoz, és hagytam, hogy ő irányítson. Nagyon óvatos volt, ügyelt rá, hogy ne tegyen hirtelen, vagy túl mohó mozdulatot. Sokat tanult azóta, hogy megismertük egymást.
Gyerekes csókok voltak ezek, nyelv nélkül, mégis intenzíven hatottak rám. Az ajkaimról megfeledkezve, kissé lejjebb csúszott rajtam, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Forró lehellete megfagyott hűvös bőrömön. Lehunytam a szemem, és már csak arra tudtam kontcentrálni, nehogy elveszítsem az önkontrollomat. Nem volt könnyű dolgom, mert az izgatottság szinte ott pulzált minden pórusomban. Mint a kóbor áram, úgy cikázott bensőmben a kellemes bizsengés.
Sosem kerültünk még ennél intimebb helyzetbe. Bella tudta jól, hogy kezdi túllépni a határt, de még nem állt le. Még nem bírt visszavonulót fújni. Még érezni akart, közel magához. És én sem vágytam semmi másra, csak a teste közelségére, a lágy csókjaira, a gyöngéd érintésére. Nem is vettem észre, hogy a hátát simogatom. Azt hiszem, azt sem vettem volna észre, ha tüzes vasakat szúrkáltak volna belém. Semmi sem létezett számomra rajta kívül. Ő volt mindenem.
- Szeretlek, Edward – súgta a fülembe szenvedélyesen. – Szeretlek, és ez sosem fog elmúlni, érzem.
Nem mertem kinyitni a szememet, akkor sem, mikor hosszú, vékony ujjai a ruhám alá tévedtek. Megérintette a mellkasomat. Összerándultam, mintha egy szikra égette volna meg a bőrömet, de még nem toltam el magamtól. Egyszerűen nem voltam rá képes.
Az érintése semmihez sem fogható érzelemhullámot indított el bennem. Észre sem vehette, amint megfeszültek izmaim, a szememben lévő új, idegen tűzről sem lehetett tudomása. A szörnyeteg felébredt bennem, és vért akart. Mégpedig Belláét.
Megragadtam a vállat, bár nem durván, és közelebb húztam magamhoz. Az ágyékom nekifeszült a csipőjének, amitől zavartan megmerevedett. Oldalra biccentette a fejét, hogy a szemembe nézhessen. Bár ne tette volna!
Megláttam a nyakát, melyet már nem rejtett el mohó tekintetem elől a haja. Kidagadt az artériája, hívogatva engem, mint valami tengeri szirén. És én már nem gondolkoztam. Ajkaimat a nyakára tapasztottam, de még nem haraptam. Csak hagytam, hogy ott lüktessen a vére a fogaim alatt. Reszketni kezdtem, és Bella rájött, hogy valami nincs rendjén.
- Edward, Edward mit csinálsz? – nyögte kétségbeesetten.
- Azt, amit már régen meg kellett volna tennem – felelte helyettem a szörnyeteg. Mintha elmém börtönébe zártak volna. Már nem uraltam mozdulataimat. Egy idegen vette át testem felett az irányítást. Egy idegen, akit Bella vérének édes illata, és az én izgatottságom csalogatott elő a rejtekhelyéről.
Bella megpróbált szabadulni, de karjaim összezárultak törékeny teste körül, mintegy satuba fogva őt. Nyöszögötni kezdett.
- Edward, az isten szerelmére, eressz el! – hörögte rémülten.
- Nem angyalom. Még nem. Majd ha végeztünk – mondtam számára idegen hangon. Kivülről hallottam magamat, és megrémisztett mindaz, ami eljutott hozzám saját szavaimból.
„Edward, ne, ne tedd, sosem fogod kiheverni!” – győzködtem magamat halálra váltan.
Ebben a pillanatban vágódott ki az ajtó. Emmett, Jasper, Carlisle és Alice rontottak be.
Döhösen vicsorogtam rájuk. Bella sikoltozni kezdett, Alice kiabált nekem valamit, de nem értettem a szavait, és igazából cseppet sem érdekelt mit akart mondani nekem. Mégjobban megszorítottam Bellát, aki megmerevedett. Nem kapott levegőt. Oldalra biccentettem a fejemet, és kihívóan meredtem a többiekre.
- Nézni akarjátok? – kérdeztem Bella illatától megrészegülten.
A következő pillanatban felgyorsultak az események. Nem tudom, hogy hogy mentették ki karjaimból Bellát, de egy pillanattal azután, hogy befejeztem a mondatot, már Jasper, Carlisle és Emmett térdeltek rajtam. Magamból kikelve vergőttem alattuk, miközben fogaimat csattogtattam.
- Semmi baj Edward, nyugodj meg! – hallottam Carlisle hangját, de mintha távoli lett volna. Mintha az űrből kiáltott volna le hozzám.
- Edward, nem fogod bántani, mert te sosem tennél ilyet – duruzsolta szinte hipnotikus hangon Alice.
Hörögve, követelőzve rángatóztam, de erősen tartottak.
- Alice, vidd ki a lányt! – hallottam apám hangját. Bella rémülten meredt rám.
Alice egy pillanat alatt eltűnt, Bellát magával ragadva.
Carlisle felképelt, de olyan erővel, hogy hirtelen lefagytam. Döbbenten meredtem rá, és lassan kezdtem észhez térni.
- Edward, jól vagy? – kérdezte együttérzően.
Nem, nem voltam jól. Hirtelen átjárt a fájdalom, a mindent elsöprő, mélységes fájdalom.
- Jézusom! – nyögtem kiszáradt szájjal.
- Semmi baj. Már minden rendben – nézett testvéreimre Carlisle. Elengedtek, de még mindig ugrásra készen álltak mellettem.
- Bántottam? – ziháltam, mert hirtelen nem is tudtam, mi az, amit csak gondoltam, és mi az, amit valóban meg is tettem.
- Nem Edward, még idejében ideértünk – válaszolta Emmett zaklatott hangon.
- Én… Hogy… Miért… Nem is értem…
Képtelen voltam egy összefüggő mondatot alkotni, mert villámgyorsan pörgött az agyam, mint a vadászatkor, csak most nem az ösztön uralkodott felettem, hanem az emberi kétségbeesés.
Carlisle megsimogatta az arcomat, pontosan ott, ahol korábban a tenyere csattant. Aggódva nézett rám.
- Nincs nálam nyugtató – mondta bűntudattal a hangjában.
- Alice – suttogtam rekedten. Bólintott.
- Ahogy meglátta mire készülsz, azonnal indultunk.
- Én… Meddig jutottam? – kérdeztem esdeklő hangon.
- Semeddig, Edward. Csak ráijesztettél.
Lehunytam a szememet, hogy továbbra is képes legyek gondolkozni. Össze kellett raknom az emlékeimet, de előbb muszáj volt a képzeletet szétválasztani a valóságtól.
Carlisle kikísért a kocsihoz, a fiúk pedig igyekeztek annyira közel maradni hozzám, hogy megfékezzenek, ha újra kikelek magamból. Bella és Alice a furgon mellett álltak. Bella zavartan, reszketve nézett rám, látszott, hogy halálra rémült. Nem mertem a szemébe nézni. A szégyen mélyen beette magát a szívembe. Gyűlöltem magamat azért, amit tettem, vagy majdnem tettem.
Az én kocsimba ültünk, ugyanis a többiek gyalog jöttek, hiszen úgy sokkal gyorsabb. Alice még Bellával maradt, akitől elbúcsúzni sem tudtam. Legalább többé nem akar majd a közelemben lenni, és nem bánthatom újra.
Egész úton némán ültem, magamba mélyedve, hallgatva a többiek gondolatait. Carlisle vezetett, és próbált olykor rámmsolyogni, de fel sem néztem rá. Képtelen voltam a szemébe nézni, hiszen majdnem megszegtem a szabályokat, amikhez eddig tartottam magam, és amik olyan fontosak voltak számára. De a legjobban az fájt, hogy csak egy percen múlt, hogy nem öltem meg Bellát.
Lassan kitisztultak az emlékeim. Megborzongtam, ahogy tudatosult bennem, hogy mire készültem, és mit szakítottak a többiek félbe.
Amikor haza értünk, Esme azonnal magához vont, amint meglátott. Csak rám kellett nézni, és tudta, hogy mennyire zaklatott vagyok. De a többiek tekintetét kereste, mert nem tudta biztosan, hogy időben érkeztek e. Nyilván tudott Alice látomásáról. Carlisle a hátam mögött megnyugtatóan bólintott egyet, jelezve, hogy Bella él, időben értek a házhoz. Esme megnyugodott kicsit.
Leültünk a kanapéra, és az ölébe hajtottam a fejemet. Bár idősebb voltam nála, anyámként tekintettem rá. Simogatott, a hajamat fésülgette karcsú ujjaival, és halkan dúdolt egy dalt, amit én írtam neki. Úgy ringatott, mint egy csecsemőt, én pedig a könnyeimmel hadakozva reszkettem az ölében. A többiek magunkra hagytak minket, kivéve Carlislet, aki velünk szemben helyezkedett el egy régi divatú, de újonnan készítetett fotelon. Esme arcát fürkészte, de olykor rám pillantott, azzal az atyai szeretettel, amit nehéz lenne szavakba önteni. Nem haragudtak rám, csak aggódtak miattam. Jobban, mint Bella miatt. A fiuk voltam, a gyermekük, a szemük fénye, és a fájdalom, ami az arcomon hagyta bélyegét, összeszorította szerető szívüket.
Hallgattam Esme lágy dúdolását, és éreztem, hogy nem bírom tovább visszafolytani könnyeimet. Pedig nem vagyok érzelgős típus, általában meg tudok bírkózni az érzéseimmel. De ez most más volt. Most arról a lányról volt szó, aki fontosabb volt számomra a saját életemnél is. Képtelen voltam felfogni, hogy veszíthettem el a konrollt magam felett.
Lehunyt szemmel hagytam, hogy Esme kiélje rajtam anyai ösztöneit, és igazából most pont erre volt szükségem. Rá, Carlisle-re, a családomra. Másom úgysem volt rajtuk, és persze Bellán kívül, akit bizonyára most örökre elveszítek majd. Megtörten próbáltam rendezni fejemben a gondolatokat, és már éppen kezdtem eltemetni magam, amikor Alice megérkezett.
Izgatottan ültem fel, és szinte esdeklően néztem rá, kutatva a gondolatai után.
- Jól van, Edward – mondta kedves hangon. – Megijedt kicsit, de kiheveri. Holnap szeretne veled találkozni.
- Hogy? – kérdeztem hatalmas gombóccal a torkomban.
- Látni akar.
- Nem, szó sem lehet róla! – csóváltam a fejemet hevesen.
- Pedig jobb lenne, ha ezt megbeszélnétek – állt Alice oldalára Carlisle.
- Ezen nincs mit megbeszélni. Többé nem megyek a közelébe, még csak az kéne! – vicsorogtam feldúltan.
Esme újra közelebb húzott magához, arcon csókolt, és két apró tenyere közé fogta hűvös arcomat.
- Nem tehetsz arról, ami történt, Edward. Bella tudja jól, hogy mit vállalt azzal, hogy veled van. Nem esett baja, minden rendben van – próbált meggyőzni nyugodt hangján. El akartam húzni a fejemet, de Esme nem hagyta, kényszerített rá, hogy a szemeibe nézek. A szemekbe melyekből együttérzés áradt.
- Semmi sincs rendben! – nyöszörögtem kényszeredetten. Nem akartam a szemébe nézni, nem akartam benne látni a szánalmat, amit irántam érzett. Szenvedni akartam, azt hogy fájjon, de Esme tekintete megakadályozott ebben.
- Holnap beszélsz vele, Edward. De nem muszáj kettesben maradnotok, ha nem bízol meg önmagadban.
- Soha többé nem bízok meg önmagamban – sóhajtottam elkeseredetten.
Esme átölelt, én pedig kétségbeesve fúrtam arcomat hosszú, sejmes hajába, belélegezve megnyugtató illatát, ami mintha gyógyírként hatott volna rám.
Alice leült mellénk, és a combomra tette a kezét, biztosítva engem szeretetéről és megértéséről. Ki nem állhattam az érzést, hogy engem vígasztalnak, hiszen nem én voltam az áldozat. Én az elkövető voltam, és mégis, mindenki engem sajnált, velem akart együttérezni, és ez pokoli érzés volt.
Hétfőn nem mentem iskolába, hiába próbáltak rávenni, és megtiltottam a többieknek, hogy elhozzák Bellát suli után. Nem akartam látni, és elhatároztam, hogy soha többé nem engedem közel magamhoz. Ahogy egykoron, most is hűvös leszek vele, ha kell, akkor megbántom, hogy meggyűlöljön. Nem tehetem ki többé saját megbízhatatlanságomnak.
A zongoránál vertem tábort, és egyre csak Bella altatóját játszottam, órákon át, anélkül hogy odafigyeltem volna. Az ujjaim automatikusan táncoltak a billentyűkön, miközben lehunytam a szememet, és nagyokat lélegeztem. Carlisle lemondta a műszakját, a közelemben akart lenni, és Esme is otthon maradt velem. A többiek elmentek az iskolába, bár maradni akartak, de Carlisle nem engedte nekik.
Már dél is elmúlt, amikor Esme leült mellém. Összerándultam, észre sem vettem közeledtét. Átkarolta a derekamat, és hozzám bújt, gyengéden megcsókolta komor arcomat, és a fülembe súgott.
- Most már abba kéne ezt hagynod, Kicsim. Miért nem olvasol inkább?
- Nem tudnék odafigyelni – feleltem halkan.
- Akkor gyere, sétáljunk egyet, beszélgessünk kicsit. Ne húzódj vissza a csigaházadba, ez nem megoldás.
Igaza volt, tudtam is, hogy amit mond helyénvaló, de nem volt kedvem felállni. Hallani akartam Bella dalát. Ez a dallam rá emlékeztetett, és ettől jobban mardosott a bűntudat. Vágytam a kínra, érezni akartam a fájdalmat, a fejembe vésni, hogy legközelebb eszembe jusson, ha hülyeséget akarok csinálni.
Esme finoman lehúzta a kezemet a zongoráról, és maga felé fordított. Hagytam, bár féltem a szemébe nézni.
- Elég volt, Edward! Ne kínozd magad. Ami történt, azon nem változtathatsz. Ha időre van szükséged, hogy feldolgozd, rendben van, de nem ez a módja, és ezt te is tudod. Szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy ezt tedd magaddal, mert nem érdemled meg.
De igen, igenis megérdemeltem, de nem akartam vitatkozni vele. Nem őt akartam bántani, hanem magamat, és tudtam, hogy fáj neki, hogy ilyennek lát.
Délután Carlisle mellett tevékenykedtem. Segítettem neki átrendezni a rendelőt, bár szerintem csak azért csináltuk, hogy elterelje a figyelmemet. Beszéltetni próbált, hogy ne legyen időm gondolkozni. A tananyagról kérdezett, a tanárokról faggatott, és arról, hogy mostanában miről beszélgetek a többiekkel. Bár nehezemre esett a kérdéseire figyelni, igyekeztem válaszolgatni, bár tömörebben, mint szerette volna.
Miután megjöttek a többiek, visszahúzódtam a szobámba. Egyedül kellett lennem. Egy darabig békén hagytak, talán szánalomból, talán azért, mert nem akartak így látni, nem tudom. Néhány óra múlva Alice nyitott be. Nem kopogott, mint általában, csak belépett, és a heverőre pillantott, amin lecsukott szemmel feküdtem, mintha aludnék.
- Bella hiányolt ma – mondta, bár tudta, hogy nem akarom hallani.
- Alice, tudom, hogy te csak segíteni akarsz, de kérlek, ne most – sóhajtottam anélkül, hogy kinyitottam volna a szememet.
Alice ügyet sem vetett arra, amit mondtam. Leült a heverő szélére, bár kissé arrébb tuszkolt, mert nem fért el tőlem. Egy percig némán nézte az arcomat, miközben azon tűnödőtt, hogyan tehetné nekem könnyebbé ezt a váratlan helyzetet. Aztán ledőlt mellém, bár ketten alig fértünk el. Végül úgy döntött, hogy nem piszkál, csak a jelenlétével, és gondolataival próbál vígasztalni. Hálás voltam neki, hogy még gondolatban sem kérdezgetett, bár igyekezett minél több megnyugtató, vígasztaló dologra koncentrálni.
- Köszönöm – törtem meg a több órás csendet.
Odakint sötétedett. Az ablakon már alig szűrődött be némi fény. A naplemente bíborvörösre festette a szobám falát. Halkan kopogott az eső az ablakon. Először esett ezen a napon. Az ütemes kopogás édes dallamként kúszott az agyamba, és kicsit jobb kedvre derített. Alice közelsége szintén gyógyítólag hatott rám. Nem is tudta, mennyire hálás vagyok neki azért, hogy rám pazarolja az idejét, amikor Jasperrel lehetne.
Alice nem felelt, bár tudta, hogy most a látomására céloztam, és arra, hogy megakadályozták, amire készültem, de kezét az enyémbe csúsztatta, és megszorította tenyeremet.
- Nem hagyhatsz el minket, Edward? – suttogta szomorúan.
Nem tudtam pontosan, mit is ért ezalatt. Talán attól tartott, hogy újra elfutok a problémák elől, vagy csak attól félt, hogy visszahúzódó leszek, és kizárom a külvilágot az életemből. Nem először tenném, és bizonyára nem is utoljára. Néha ez volt a legkönnyebb út elviselni a dolgokat.
- Szeretlek Alice – mondtam válasz helyett.
- Én is szeretlek, Edward – bújt mégjobban hozzám.
Alice több volt nekem, mint egy testvér. A legjobb barátom volt, aki sosem hagyott volna cserben, és aki még a többieknél is jobban szívén viselte a sorsomat. Tudtam, hogy most ő is szenved. Miattam, azért, mert nem úgy kezeltem a dolgokat, ahogy remélte, bár igazából nem hitte, hogy csak úgy Bella elé állok, és bocsánatot kérek. Ennél jobban ismert, ahogy a többiek is.
- Ha akarod, beszélek Carlisle-lal, és Jasperrel elkísérünk valahová, ahol jobban tudsz gondolkozni, ahol nem ő jut mindenről eszedbe.
Először nyitottam ki a szememet azóta, hogy belépett a szobámba. Akaratlanul is elmosolyodtam, igaz keserűen, de még ennek is örült. Ez is több volt, mint amit várt tőlem.
- Kedves vagy, de ezúttal nem fogok megfutamodni – sóhajtottam hálásan.
Sokáig fürkészte a tekintetemet, de végül úgy döntött nem szól semmit.
Alice-szel egész éjjel a heverőn feküdtünk, néma csendben, nem gondolva semmire. Nem mert egyedül hagyni, még Jasper kedvéért sem.
Reggel újra elmentek suliba, de én megint nem tartottam velük. Elkísértem Carlisle-t a kórházba, és igyekeztem hasznossá tenni magamat. Mivel a betegek közelébe nem mertem menni a vér miatt, főleg azok után nem, amit Bellával készültem tenni, ezért az irodájában rendezkedtem be, és a katonokat rendezgettem.
Carlisle megkért, hogy nézzek át néhány kartont, egy új, vírusos megbetegedés tüneteit kellett szemügyre venni. Megcsinálta volna ő maga, de nem akarta, hogy otthon maradjak teendő nélkül. Valójában nem is bántam a dolgot, jobban szórakoztatott, mint az iskola, és a már ezerszer tanult dolgok.
A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Weblap látogatottság számláló:
Mai: 11
Tegnapi: 8
Heti: 19
Havi: 131
Össz.: 16 000
Látogatottság növelés
Mai: 11
Tegnapi: 8
Heti: 19
Havi: 131
Össz.: 16 000
Látogatottság növelés
Alkonyat-Twilight fan club - © 2008 - 2024 - girlclub.hupont.hu